Minden valamirevaló salátában van paradicsom. - az idei nyaram ennek a megállapításnak a szellemében telt, és ezt a megállapítást hivatott erősíteni a következő salátarecept is. A története mindössze annyi, hogy vacsora kellett, és épp ezek az alapanyagok voltak kéznél, a végeredmény pedig annyira megízlett mindenkinek, hogy egy következő alkalommal összeszedtem magam, és a készítése közben lejegyeztem, hogy mennyi is a szemmértékkel összekevert zöldségek aránya és súlya. Az öntet is kedvenc lett a családban, szerintem paradicsommal igazán jó, a hozzákevert vöröslencse pedig egy kis pluszt adott neki, olyan haraphatóvá tette a mézet és a mustárt.

Görög salátát mindenki tud készíteni, és azt is lefogadom, hogy mindenki másképp csinálja. Felénk az éttermek szinte mindig tesznek bele jégsalátát, de itt még sosem találkoztam olyannal, ami kapribogyót is tartalmazott volna. Mindenesetre az én gasztroliberális nézetem szerint a görög saláta egy ilyen szabad műfaj,  az emberek készítsék csak tetszésük szerint, és nevezzék görög salátának addig a pontig, amíg nem kerül bele eidami sajt vagy napraforgóolaj.

Én a sajátomnak tartott receptet valójában Androszról hoztam néhány éve, egy helyi ismerős készítette nekem, tehát mondhatni egy autentikus*, görög és házi receptről van szó, amibe becsületesen belerakunk mindent, semmivel sem spórolunk, aztán ha elkészültünk, sült hallal és egy pohár fehérborral elfogyasztjuk egy hűvös teraszon.


Ezúttal készítettem hozzá pitát is Ramsay receptje szerint a World Kitchen szakácskönyvből, és teljes az elégedettség. Hozzávalók tekintetében sokkal egyszerűbb, mint a klasszik, általam egyébként sokat sütött lepénykenyér, és ami a legjobb, hogy belül teljesen üreges, ergo tölthető is.

Február közepe van és havas minden, ami egész esztétikus és megnyugtató így az ablakon keresztül nézve, de egyre csak azt juttatja az eszembe, hogy még egy darabig nem jön el a friss zöldségek ideje, így ha valami változatosabbra vágyok, a vitaminokat és a szemnek kívánatos zöld színt a lakásban kell kitermelnem. Az egyik ilyen klasszikus téli csíráztatnivaló a zsázsa. Igénytelen és gyorsan nő, egy hét után már szüretelhető is, elég elszórni a magokat egy sekély, földdel megszórt vagy vattával kibélelt edénykébe, és ügyelni arra, hogy ne száradjon ki. Egy másik, nekem bevált próbálkozásom pedig a búza. Étkezési búzához könnyen hozzájuthatunk egy szupermarketben is, általában a gabonapelyhek környékén találjuk. (A zsázsamagokat kis csomagokban árulják a vetőmagoknál.) Az eljárás olyan mint a zsázsánál, de mielőtt elszórjuk a búzaszemeket, áztassuk őket fél napig vízbe. A csíráztatásról sok információt összegyűjtött pl.  ez az oldal, érdemes szétnézni.